A négyzetrácsos képek láttán bennem felrémlenek a brutalizmus nagy, ijesztő épületei: a washingtoni FBI-központ, a Coma című film Jefferson Institute-ja. Ezek az épületek hatalmasak, nyomasztó funkciót töltenek be. Teréz munkáiban azonban mindez kicsiben jelenik meg. A fenyegető monumentalitás miniatűrré válik, a rideg szerkezet izgalmas ritmussá szelídül.

A kiállításon felbukkanó kádak egy másik történet hordozói. A léptékváltás itt is hangsúlyos. Nekem David Hockney ugrik be, amint a ködös Angliából a napfényes Kaliforniába érkezve rácsodálkozik a nagy kék úszómedencékre – ebből született a híres Bigger Splash. Kelet-Európában azonban mások a méretek: az öntöttvas kád máris megszabja, mekkora lehet az a bizonyos csobbanás.

A pancsolás esztétikáján túl a művek termékeny kérdéseket vetnek fel időről, emlékezetről és a tárgyak jelentéséről.

Ezek nem Szilágyi Teréz szavai, ő egészen másként gondol ezekre a művekre. Pusztán a lelkes rajongó szólt most belőlem.

Derűs üdvözlettel,

Ladó

2026 április